JUHÁSZ FERENC verse

 

Halál melletti élet. A gyermekkor gyászkertje. Öröm.

 

Ó, én a halál mellett éltem mindig. A halállal, a
halálban éltem, a halállal feküdtem, a halállal
keltem, a halált szoptam vékony fűzfaág-könnyű
anyám kicsiny emlőiből, féltüdejű apám bordátlan
bal hátának forró, láznedves hús-gödrében feküdtem
éjszakánként, mint anyaméhben a jövőre-szomjas magzat,
pedig hát a férfihát rózsateknőjében aludtam, nem egy asszonytest
hegyesen felpúposodó várakozás-hasában. És de jó volt az
átizzadt, ecetszagú dunyha, és de jó volt a nyitott-ablakú,
a télen-nyáron kitárt ablakú kis vályogszobában apámban
feküdni, mint egy eleven, láz-forró koporsóban és néha kinézni
a kukoricalevél-strózsák, megcsomósodott tollú vászon-
buborékokból verejtékes forró élet-koporsóból kidugva kopasz
fejemet, nézni az üvegtelen, tátott ablakszájon nézni, ahogy
vastagon, pihefüggönyösen hull a hó, kövér rojtrács-
dobozokként hull a hó, esik a fehér mennyország sovány
udvarunkra, gyászkertünkre, a lehetetlenre, hiszen tél volt,
nagy fehér temetés mindig akkoriban. Feküdni: fiú a férfival,
akár a homoszexuálisok. De jó apámba szinte belebújni,
a forró-vizes zöld csatosüveg hőbomba oldalára nyomott meztelen
talpakkal, görcstelen, hosszú körmű gyereklábujjakkal, mint
egy pokoli kripta lángoló rózsa-üstjében heverni, úgy
hemperegni beteg apámban, a köhögés-teknőben, mert ha
köhögött: mellkasa úgy zengett, mint egy Liszt Ferenc,
vagy Bogányi Gergely verte zongora, s ha ugatás-rohama
véresen elcsitult, oly nagy volt hosszúgatyás, kékcsíkos-
inges testében a csönd, mint harangozás után a falu
homály-síkja fölött a rettenetes magány, a fogvacogtató
várakozás, mint a nyitott sírba befekvő Carlo Levi olasz író
fölött az éjszakai nem-üres űr, a csillagsaláta magasság, vagy
a nappali kék bárányfelhős juhnyáj-magasság legelés közben
Ó, a mi agyagenyv-talajú kis kertünk oly terméketlen volt, mint
egy meddő asszony. Nem termett abban semmi, csak a halál! Se
krumpli, se hagyma, se paradicsom, répa, zeller, paprika! Olyan
volt a mi kertünk, mint egy elhagyott öreg temető! Abban szilvafák.
A kert végén vaskos kőfal, mohás és köpet-penészes kőkocka-
fal, mint egy függőleges, könnyes sakktábla. Előtte tömzsi, konok
szilvabokrok. Ott játszottam én mindig! Mindig a halál-kőfüggöny
előtt. Ártatlanul és öntudatlanul! Élet és Halál mellett és előtt. Mert
a kőfal mohahabos fúgáiból tömzsi pikkelyrúd viperák lövődtek, smaragd-
bab szemű viperák, nyitott-szájú kurta sziszegő árnytarka gyémánt botok.
                                                                                  Habos csőrmerev-szilárd
köd csőrdoboz szájukból kilőtt lobogó-ágú higany-ostor, higanykék halálvilla,
                                                                folyékony düh-láng. Halál-szüzesség.
De bennem nem volt semmi félelem. Csak játék és burjánzó
élet-szerelem. Szegények öröme: játék a gyászkertben. Játék
a halál mellett. Mert gyerekként csak láttam a halált, de nem
tudtam a halált. A csillagok tudják-e, hogy meghalnak egyszer?
Én elhittem-e? Elhittem-e, hogy egyszer meghalok? Ifjan,
vagy öregen. Hiszen a sárgakék köviviperák, a viperák, a
viperák, nem bántottak engem, nem martak kezembe, meztelen
combjaimba borsszem orrlikú, kék higanyhorgony-nyelvlövésű,
égő pokolcsipeszláng szájukkal, skarlátgyöngyszemű tompán
hegyes fejükkel, ezek a sziszegve, lobogva csapkodó ezüstpikkely
botok, tömött, kurta mozaik-lángok, kötött halál-öntudatlan
halál-üzenetek, ezek a lángkék halál-üzenetek, hullámosan és
pikkely-selymesen lobogva, csattogva és csattanva szinte,
mint amikor a kocsis a pejló farára, hátára csap faág-nyelű
bőrszíjas barna ostorával. Én ott bujkáltam a szilvabokor
görcsfalban, a zöld ágbozont-kerítésben, a zöldlevelű
fekete kócbozont csokormagány hosszúkás törpe nyár-erdejében,
a zöld göndör önfeledésben sziszegő és csattogva hullámzó
ezüstarany lázbotok között gyászkertünk felső kőfala alatt
ártatlanul, gyermeki gondok óriás lüktetés-csönd áhítat-
fészkével gyermektisztaság-szívemben. A fészekben egy
négy lángszekéren ülő kristály-üdvösség Szeráffal.
Az angyalhit Isten-üzenetével. Ó, Szent Gyerekkor.
A szegénység kert-gyásza szikár és üdvös örömtelen ünnepével.
Mert mi volt az öröm? Hol volt az öröm? Nem ebben a sárga,
száradt kórógazdag kertben. De az egyévi várakozásban.
Az egyévi várakozásban az Anna-Jakab napi búcsúra!
Hisz az volt az öröm, a Várakozás és Áhítat az aranygőz-forró
Búcsúra. A ringlispilre, a körhintára, a hajóhintára, a
céllövöldére, a Fő-utcai árus-sátorsorra, ahol a búcsú-sátrak
vashorog-kampóira akasztott égő viharlámpák drótrácsozottan,
láng-szívű, külső drótcsontvázas zárt üvegkancsóként
úgy világítottak, mint egy óriás tengerhajó sárga-skarlát kerek
ablakai az éjszakai fekete óceánon, mint Blake tigrisének
szemei, a sárga lángok! Én nem féltem a viperáktól, az
ezüstrugó hosszúkás csillagoktól, hiszen jobban féltek a láng-lándzsa
aranyviperák, mint tőlük én. Ó, az a Búcsú! A szegény gyerekek
megalázás-ünnepe is, nemcsak nagydob-lüktetésű zene-
bohóckodás. Mert csak úgy ülhettünk mi, mezítlábas gyerek-szegények,
ha, a ringlispil sörényes falovait tartó rézrudakat, rézcső-oszlopokat
reggeltől-estig szidoloztuk, úgy ülhettünk a sárgaréz-rúdcsöveken
lógó, feketén nyerítő pirospettyes falóra, a fából-faragott fahab-
sörényű barna májfoltos-testű fehér vagy bíborsárga csikóra, ha
a körforgógép-sátor padlásán a vasazott főtengelyből csillagosan
kiágazó vízszintes gerendák közé állva mezítláb taposva a padló-
korongon toltuk a rézcsőrudakat tartó óriáskerék gerendáit, úgy
forgatva a gyerekmosoly-gépet, mi szegény föntiek a lentiek örömét,
a gyerekzsivaj fehér hintáit pörgetve, mint a zenélő pléhpörgettyűt!
Ó, te vízszintes búcsú-óriáskerék! Küllőgerendáid toltuk, nyomtuk.
Ezért egy menet járt: nem-ingyen ingyen. S a ringlispil mellett a lánchinta!
Ó, az a lánchinta! Amelynek csilingelő forgáslegyezője
olyan volt a gépi pörgetéstől, mint egy gigászi gyermekláncfű-
pihegolyó, szikrázó és villogó, surrogó növényi pehelygömb,
csillagpálcika küllőgömb teljesség-gyönyörét borító nyári szent
tollpihék labdaköpenye. Ó, az a lánchinta! Négy hosszú
láncon függő vaskosaraiban ültek a fiatalok, gyerekek,
s a forgatásban szétnyílt szirmú vastulipán függőlegesen
lobogva szétnyílt, mint egy ködliliom, sakkliliom kelyhe,
mint a boldogság szirmai, s forgott, akár egy szelíd tornádó,
mint a kisgyerekek óriás pléh-búgócsigája pörgött sikítva
a tűszár-tengelyen, a gömbhasú bordás fémcsiga, mint
egy héjától lehántott meztelen sárga narancs, gerezd-sarlós
örömgömb, s oldalain, pörgésfalain, forgás-cikkelyein
aranycsillagok, kék láng-üstökösök és vaskosár-üléseikben
sikoltozó kamaszlányok, nevető nagypocakú terhes fiatalasszonyok!
S a lánchinta függőleges oszloptengelyre szerelt forgatókarok
golyóscsapágy-forgásában szálltak, lobogtak a búcsú-
utasok, mint a pipacsok az elhagyott temetőben, zöld búzaföldek.
Amelynek láncíves vaskosaraiban mintha húsz Töröcsik Mari és
Soós Imre ülne boldogan nevetve, sikoltozva és a hajóhinta vascső-kocsiszánok
gerince az égbe ragadt, mert Lintner Gyuri, a dadogós, nem-hülye
ütődött, a télen is mezítlábas cseléd úgy meghajtotta a vércsík-
oldalú, két vaságon függő fapados vashajót, hogy az a
vázgerenda tetejéig lódult, ott maga-fordítottan megállt
a nyári vastag utcaporos levegőben, Gyuri terpeszben állva, öreg
fejével a föld felé lógva nevetett benne diadalmasan, mintha
megráncosodott öreg angyal győz le birkózva pórusaiból,
orrlikaiból, füleiből fekete füstöt lövellő patás ördögöt,
Sátánt az Angyal. Fehér a Feketét. Fehér lángmadár a fekete
füstgomoly pokolmadarat. De szerettem őt, udvarunkon a
nagy szederfa fekete törzsének dőlve szájharmonikázott, a nálunk
is szegényebb mezítlábas öreg dadogó cseléd. Aztán cigarettáztunk!
Gyurinak nem volt cipője, bakancsa! Gazdája nem adott
neki. Télen is mezítláb járt a sárban, a hóban, a jégben.
Talpa és sarka olyan vastag és kemény volt, mint az összeégett
kenyérhéj. Mint a rózsalila tetőcserép. Borotválatlan arca korom-mosoly,
álarc volt, koromszakállas, füst-hónaljszőrű kémény-belső,
kőbordás, kőléc-legyezős kőkagyló kézkörmei, vastag, sárga,
sarlós lábkörmei akár a sasok csőre, karma! Ó, király-bátyám!
Szívtuk a fehér papírhártya-téglalapba tekert dohányú, haltesthez hasonló cigarettát!
Neki ez volt az öröm. Nekem meg barátsága és hűsége. Egyszer
elmondta nekem, dadogva vartyogva, mint egy kiszőrösödött öreg
varangy, hogy azért lett ilyen, mert apja a konyhában a zöld
hokedlihez csapkodta totyogós korában. És én úgy néztem őt
akkor, mint a békává varázsolt herceget, a Varangy-királyt,
s láttam zöld falevél-hegyes fején a gyémántos aranykoronát,
olyan volt ő, mint Katajev önéletrajzának címe: Gyémántos Koronám,
kék szemeiben az üdvösség-alázat! És oroszlánsörény-vastag
szemöldökein gyémántrögöcskék voltak a homlokredőiből lecsöpögő
verejtékcsöppek. Szikrázó, csiszolatlan gyémánt-golyók, apró csillagok.
Ó, az öröm! Ó, a Szent Haláltudat az öntudatlan gyerekmagányban.
Mert a legkisebb élet is több, mint a halál! A belső-viperák, az
éjjeli kígyóharapások a szívbe, a részeg rettegés-éjszakák kígyómarásai!
És mi volt még az öröm? A hajnali harangszó, mikor rorátéra mentem
puha, sziklahegy-vastag ködben, meg a búcsúban, a piroskék festékkel
hímzett fakanál, amivel a lányok, asszonyok fenekére csaptunk, s az
csengett-csilingelt, mint a gömbvillám, amit kisfiúként udvarunkon
láttam, mint egy elektromosság-fénydinnyét gurulni sisteregve és
csicseregve a villanyóra felé. S ott szétrobbant, láthatatlan szilánkokkal,
mint a Megváltó szíve a keresztfán. Elpárolgott a fénygömb, az elektromos
tűzgolyó, mint hajnali harmat a vörös rózsán. És utána csak a barna gyász
mennydörgés bivalybőgése maradt. Meg a kettéhasadt óriás szederfa, oly
viharvéresen, mint apám kettéfűrészelt háta a tüdőműtét után,
mielőtt a műtőasztalon ülve birkabél kötéllel összevarrták az orvosok. S úgy ült
Papa a kórházi ágyban dréncsövek tucatjaival az oldalában az ágyban,
mint egy kristály-kockákból összeragasztott nyurga csikóhal, kristály-
szögletesség, merev szögletesség halcsikó, gyémánt csikófején
vörhenyszőke hajkoszorúval. És mi volt még öröm a boldog, szegény
búcsú-vasárnapon? A fagylaltosember, aki nyakába akasztott vászon-
hevederrel a fehér fagyláda két fehér nyelét fogva tolta az ünnepi
fagykásás doboz-szekerét, s kiabált: „Itt a fagylaltos, húsz fillér
egy tölcsér gyermekvigasz, vegyenek emberek.” Aztán a mozi! Mert
mozi is lett egyszer falumban, egy kocsma báltermében: mozi! Mondtam
is régen Szeleczki Zitának New Yorkban, Püski Sándorék könyvesboltjában
nézelődve: „Én magát mindig két méteresnek láttam a biai moziban,
mert húsz fillérért az első sorban ültem, a fehér-morzsás mozivászon
előtt fél méterre, s úgy láttam hanyatt a székre dűlve a filmet és minden
hosszúkás volt, mint holdfényben a templomtorony-árnyék, a temetői Krisztus-szerelem!
Maga olyan volt, vékony és hegyes, mint egy fekete jegenye!”
Igen, a mozi! Hiszen nincs unalmasabb és fárasztóbb, mint
egy falusi vasárnap-délután. Amikor, mint egy dögledező, habos
szájjal és sárgahab-rózsás orrlikakkal fekvő öreg ló fekszik a
friss felhőhalom hóban: fekszik a falu, vagy Jézus keresztfán
megszúrt melle vérvizenyőjeként csobog a falura az ősz, az őszi
anyag-összeomlás, a testnedves függés-kollapszus. A belső és
külső robbanás-romlás. Ó, hol van már mindez? A kerti
kőfal aranyostor, higanyláng-sziszegésű viperái, hol van a
kis, növénykoszos gyászkert, a sivár és kopár, asszonymagtalan, hol van a ház, ahol születtem,
ahol a háborús katonák jöttek-mentek, topogtak, forogtak,
mint rezesbanda-cintányér-villámcsattogásra a felnőttek a
nősemberbálban, hol vannak a körmenetek, a nyári
hőhullámlázban lángoló rózsakertként lihegő táncmulatságok,
hol van a kis kamillaszőnyeg udvarra kitett konyhaasztal,
ahol a borotvált-arcú rózsaszín munkásemberek ultiztak,
az asztallapra csattogtatva csapva a merev-figurás, makkos,
tökös kártyalapokat, hol van apám, anyám, testvérem,
hol vannak régen-elásott nagyszüleim, hol van a temetőkkel
betakaródzott falu-nép, hol vannak volt szeretőim és hol
van a búcsú, a mozi, a Főtéren a céllövölde-sátor, hol vannak
a népszínművek dirndliruhás, huszár-egyenruhás asszonyai,
a vitézcsákós férfiak, a sárgapitykés közlegények, a hosszú-
két-vércsatornás szuronyú bakák. Hol van, hol az én ifjúságom?
Bennem a harang szól és kint is a harangok szólnak:
a nagyharangok, a lélekharang, a temetői kisharang. Ámen.
És hol van a dalárda? Pedig „Kék nefelejcs virágzik a tó partján.”